Közeleg a szeptember, sok szülő ilyenkor aggódva készül a gyerekétől való elválásra: nem könnyű pillanat, amikor bölcsődébe, óvodába megy a nemrég még oly pici babánk. Az elmorzsolt könnyektől a karjával-lábával belénk csimpaszkodó kismajom-effektuson át az éktelen üvöltésig széles skálán mozoghatnak a nehézségek, ha a gyerekünk beszoktatásáról van szó. Hogyan készüljünk fel, és mit tehetünk a nehéz helyzetekben?

Sokszor halljuk: gyereknek gyerek a barátja, jót tesz neki a közösség, és legtöbbször ő maga is lelkesen készül a bölcsire, ovira. Fontos azonban tudnunk, hogy a biztonságos szülői közegből való elszakadás még azoknak a gyerekeknek is sok nehéz érzést hozhat elő - anyanyelvi környezetben is -, akik amúgy közvetlen, gyerektársaságot kedvelő kis figurák. Ráadásul sokszor a saját szomorúságunkkal is szembe kell néznünk: hiába éreztük néha tehernek, hogy 24 órában gondoskodjunk róla, most mégis mérföldkőhöz érkezik a kapcsolatunk, nekünk magunknak is fel kell dolgozni az elválást.

Szerencsére van 3 tippünk, hogy mindez zökkenőmentesebben történjen.

1. A felkészülés: töltsük tele a szeretettankot!

Az üzemanyag, amitől a gyerekeink jól tudnak működni: a biztonságot adó szülővel való szeretetteljes kapcsolódás, a melegséggel teli figyelem. Ha „szeretettankjuk” tele van, együttműködőbbek, magabiztosabbak, és a legnagyobb kihívásokkkal is könnyebben néznek szembe. Létezik egy eszköz, amivel napról napra tudatosan és hatékonyan tölthetjük tele ezt a tankot, ami egyfajta esszenciája a kapcsolódásnak, érzelmi vitamin, amit úgy hívunk: Gyerekidő. Nem csak a gyerekünk testét, hanem „érzelmi immunrendszerét” is elkezdhetjük felkészíteni a közösségre.

Hogyan csináljuk? Bejelentjük a gyerekünknek lelkesen: gyere, kicsim, most van 10 percem (15-20-30, amennyi sikerül), ami csak a tiéd! Beállítunk egy órát (erre azért van szükség, mert most csak őrá, a közös játékra fogunk koncentrálni, nem akarjuk nézni az órát), és átadjuk az irányítást. Gyerekidőben az van, amit ő akar, ő irányít – még akkor is, ha olyasmit kér, amit amúgy nem szabad (életveszélyes dolgokat természetesen kivéve – de legtöbbször ilyenkor jövünk rá, hogy kevés dolog van, ami valóban életveszélyes). Ilyenkor nyugodtan tegyük bele extra adag lelkesedésünket a mesenézésbe, vagy élvezzük vele együtt, hogy kivételesen lehet ülni a konyhapulton. Ebben az időben nem tanítunk, nem adunk tanácsot, hagyjuk, hogy hibázzon. Gyerekidőt mindig egy gyerekkel tartunk, csak az övé minden figyelmünk – nem szedjük össze közben a koszos zoknit, nem vesszük fel a telefont. Keressük a szemkontaktust, maradjunk közel. Ha nevet valamin, azt csináljuk tovább!

Elsőre nem is szoktuk észrevenni, mekkora csoda ez az eszköz, mert annyira egyszerű, de valójában napi 10 perc is nagy fordulatokat hozhat az életünkben – és remek előkészítése lehet egy-egy nehezebb élethelyzetnek, mint amilyen a beszoktatás. Az ovi kezdetével bátran folytassuk tovább, hiszen a kapcsolódásra, a mi odafigyelésünkre fokozottan szüksége lesz. Remek eleme lehet ez a kapkodós, nyűgös reggeleknek is, az egész készülődés hangulatát megfordíthatja, ha beletervezzük azt a pár perc nyugodt figyelmet.

2. A sírás meghallgatása

Ezt az időszakot talán egyetlen család sem „ússza meg” nagy sírások nélkül – ám ez nem is baj! A gyermekeink bölcsek. Pontosan tudják: a sírás, a hiszti, a nagy kiborulás a lehető legtermészetesebb, velünk született feszültségoldó folyamatok. Egy másik ember biztonságot adó jelenlétében sírni gyógyít! Legtöbbször – saját gyerekkori tapasztalatainkból fakadóan – első késztetésünk az lenne, vigasztaljuk meg a gyerekünket minél gyorsabban, tereljük el a figyelmét, hiszen akkor lesz jól, ha a sírásnak minél előbb vége szakad. Ennek azonban épp a fordítottja igaz: minél tovább „szabad” sírni egy-egy fájdalmas helyzetben, miközben mi mellettük tudunk maradni szeretettel, annál inkább meg tud szabadulni a gyerekünk a nehéz érzésektől. Nincs is más dolgunk ilyenkor, mint melegséggel meghallgatni őt. Nem kell mondanunk semmit, nem kell megoldást találnunk: elég, ha közel maradunk, nézzük őt, hozzáérünk, és a szeretetteljes jelenlétünkkel támogatjuk ezt a folyamatot. Jöhet sírás, toporzékolás, hiszti. Ha a gyerekünk a tombolás hevében minket akar megütni, finoman megfoghatjuk a kis kezét, és szeretettel mondhatjuk: ezt nem engedhetem, kicsim. De az érzelmek ezután is szabadon áramolhatnak belőlük.

Meg fogunk lepődni, milyen kiegyensúlyozottak és életvidámak tudnak lenni a gyerekek, miután ilyen módon jól ki tudták sírni (vagy akár hisztizni, tombolni) magukat!

A beszoktatás időszakának ez különösen fontos eleme. Amikor a gyerekek ebben az időszakban nagyokat sírnak, gyakran sok, régóta tartogatott sérelmet is szeretnének kitisztogatni magukból, amik egyfajta kibogozhatatlan érzelmi csomót alkotnak. Nem kell pontról pontra megértenünk, mikor mi van a háttérben! Lehet, hogy az ovikezdés utáni harmadik napon azon borul ki a csemeténk, hogy reggel nem a megfelelő színű bugyit adjuk rá. Nem baj! Ilyenkor sincs más dolgunk, csak meleg figyelmünkkel meghallgatni a sírást, és kivárni, hogy a másik bugyiban is hajlandó legyen elmenni az oviba. Higgyük el, egy ilyen otthoni „hiszti” után legtöbbször kisimultan tudnak bemenni a csoportba.

Ami még jellemző lehet: ha a gyerekünk nem sír, viszont kismajom módjára kapaszkodik belénk kezével, lábával. Az óvodai, bölcsődei gondozónők gyakran tanácsolják, hogy fejtsük le őt magunkról minél gyorsabban, majd menjünk is el, és örömmel újságolják majd, hogy a gyerekünk egy perccel azután, hogy elmentünk, nem is sírt! Valóban – hiszen igazán jó érzelmi nagytakarításra csak biztonságos, ismerős közegben vagyunk képesek! Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elválással kapcsolatos nehéz érzések csak úgy „szublimáltak” a gyerekünkből. Egyszerűen csak nem találtak utat kifelé. Gyakori, hogy ilyenkor a közös délután viszont nagyon nyögvenyelősen telik, vagy akár már érkezésünk pillanatában talál okot rá a gyerekünk, hogy kiboruljon valamin (nem akarok cipőt venni, mért nem hoztál kiflit, menj el stb.). A gyerekek nem szeretik sokáig tartogatni a bennük dolgozó nehézségeket, bízhatunk benne, hogy újra és újra alkalmat fognak találni rá, hogy kimutathassák: most épp valami nem oké! A legegyszerűbb módja annak, hogy ezt megoldjuk, ha segítünk nekik megszabadulni ezektől az érzésektől, azaz meghallgatjuk őket.

Még ennél is békésebb, szelídebb megoldás, ha már a csimpaszkodós percekben résen vagyunk, és lelassítjuk a folyamatot, időt adva az elválással járó nehéz érzéseknek. Ha erősen kapaszkodik belénk, megpróbálhatjuk felvenni a szemkontaktust, szeretettel megsimogatni, és annyit mondani: gyönyörűm, most le foglak tenni, hogy bemehess a csoportba. Sokszor már ettől a mondattól eltörik a mécses (nem is kell letennünk, elég először kimondani!). De az is lehet, hogy egy nagyon finom, leheletnyi mozdulattal el kell kezdenünk lefejteni magunkról a kis kezecskét. Ha a gyerekünk pánikszerűen sírni kezd, jó jel. Maradjunk ezzel az érzéssel. Igyekezzünk a szemébe nézni, mondhatunk olyasmit: tudom, hogy ez nehéz. De eközben folyamatosan „lebegtetjük” azt, ami történni fog: az elválást. Mindig csak addig menjünk el, lassan és gyengéden, amíg megjön a sírás. Az azt jelzi, a gyerekünk már elkezdte a „belső munkát”, éppen azon dolgozik, hogy megszabaduljon az elválással járó szomorúságán és a félelmén. Ha ezt nap nap után meg tudjuk tenni, időt nem sajnálva rá, azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre kevesebb lesz a sírás, egyre könnyebben megy be a csoportba, és nem csak túléli a napokat, hanem egyre magabiztosabban lesz képes jelen lenni. Ha azt érzékeljük, nehezen megy a folyamat, érdemes a reggelekbe több Gyerekidőt csempészni, aminek a vége máris alkalmat adhat egy alapos kiborulásra: a gyerekünk talán már otthon sír egy nagyot azon az érzésen, hogy a közös játéknak most vége, ilyenkor már az elindulás előtt „lecsapolhattunk” egy adagot a rossz érzésekből.

3. Páros meghallgatás

Ha mindezt olvasva az a gondolat cikázik az olvasó fejében: hiszen ez iszonyú nehéz, nem bírnám – üdv a klubban! Mindez bár nagyon egyszerűen leírható (hallgasd meg), és nagyon hatékony is, valójában egyáltalán nem könnyű! Szülőnek lenni kőkemény érzelmi munka, és ez egy lelkileg kifejezetten kiélezett élethelyzet lehet – nem csoda hát, ha minket is megvisel a dolog. Ebbe azonban nem muszáj belenyugodnunk annyival: hát igen, nehéz, de ez az élet rendje, majd túlteszem magam rajta. Fontos, hogy mi magunk is megkapjuk azt az érzelmi támogatást, amit megérdemlünk! A Kapcsolódó Nevelés tippje: keressünk egy másik felnőttet, aki minket hallgat meg! Nem kell, hogy tanácsot adjon, ne kritizáljon, ne akarjon megvigasztalni, ne mesélje el, hogy hát ez nekik is így volt. Egyszerűen csak hallgasson meg empátiával, fogja meg a kezünket, esetleg ajánljon fel egy ölelést, és fogadja szeretettel a mi dühünket, könnyeinket, sóhajainkat! Hogy a technika pontosan hogyan működik, arról itt lehet bővebben olvasni. Meglátjuk majd, egy-két ilyen alkalom után mi magunk is megkönnyebbülünk, és sokkal hatékonyabban fogjuk tudni a gyerekünket is támogatni.

A Kapcsolódó Nevelés Egyesület azért dolgozik, hogy minden szülő megkapja ezt a fajta támogatást, és így támogathassák gyermekeiket is, akik ebben a meleg, erőt adó közegben kivirágozhatnak. Ha úgy érzed elakadtál ezen az úton, keress minket bátran!

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

A témához kapcsolódó cikkek a blogról:

// Gyermekkori kétnyelvűség – problémák és megoldások - Dr. Csiszár Rita a két- vagy többnyelvü gyereknevelésről

++ Nem fog félni a gyerekem, hogy nem értik meg az oviban?

{ Amit az óvodáról tudni kell } - Welsre és Felső -Ausztriára vonatkozó információk az óvodákról

>> Ovi utáni tanfolyamok 4+ éveseknek

++ Szükséghelyzet-anyu, avagy beteg gyerekecske mellé s.o.s. gyerekápolás

Hanganyag: Az óvoda és iskola rendszere Felső-Ausztriában - HungaroStudio adása a Radio FRO-n.