++ Dongalábbal Welsben
2018. október 15. írta: Cserve

++ Dongalábbal Welsben

Egy anyuka személyes történetét olvashatjátok itt a szülésről és gyermekéről, aki dongalábbal született a welsi kórházban.

"...Kezdjük azzal, hogy nem olyan borzasztó, mint amilyennek kinéz.
A welsi kórházban szültem mind a két gyermekemet. Az első baba nem akart kibújni, így császároztak. Utána minden rendben volt vele. A második baba kicsit megizzasztott minket. 2 nap vajúdás után kiderült, hogy a fájdalmak, amiket érzek, nem szülési fájások, hanem az előző császárom hege fáj. Így újabb császármetszésre került sor október 10-én hétfőn. Ahogy jobban megnéztük a babát, észrevettük, hogy a bal lábfeje teljesen befelé áll. Nagyon gyenge voltam, nem igazán fogtam fel, mi történik. Annyit megértettem, hogy most pihenjek, másnap megnézi a gyerekorvos a lábacskát. Október 11-én kedden engem újra kellett operálni, mert belső vérzésem lett. Vérszegénység lépett fel nálam, így nagyon gyenge voltam, az eseményeknek kb. a felét fogtam fel, néhány emlék már a múltba veszett.

Ha jól emlékszem, a gyerekorvos végül szerda reggel nézte meg a kicsit. Rögtön átküldött az ortopédiára kórházon belül. Dr. Fingernagel vizsgálta meg a baba lábát. Megállapította, hogy dongalába van a gyereknek. A dongaláb a lábnak egy deformitása. A lábfejek befelé fordulnak, így nem tud a gyerek a talpára állni. Sok esetben tüneti dongalábról van szó. Ilyenkor genetikai elváltozás van, és a dongaláb csak egy a sok gond közül. Nálunk szerencsére a jobbik eset állt fent. Valószínűleg az anyaméhben nyomódott meg. Elméletileg lehet ezt látni ultrahangon, nekem egyik ultrahangon sem mondtak semmit, hogy gond lenne a baba lábával. A dongaláb kezelése 6 hetes gipszkezeléssel kezdődik. Hetente cserélnek gipszet, minden gipszelésnél egy kicsit csavarnak a baba lábán a helyes irányba, és úgy rögzítik. Így sajna nem lehet fürdetni a babát. Hetente egyszer, a gipszcserénél lehet megfürdetni. A welsi kórházban akkor még csak egyetlen ortopéd doki volt, aki foglalkozott ilyen miniatűr páciensekkel, Dr. Thomas Fingernagel. Mindig szerdánként kellett menni gipszelésre, minden alkalommal okított valakit a doki.

A gipsz elsőre elég rémisztő volt. Kavarogtak a fejünkben a kérdések, aggodalmak. Hogy fogjuk ezzel a bumszlival felöltöztetni? Hogy fog mozogni? Hová teszem a nagyot, amíg gipszelik a kicsit? 20 hónap különbség van a két gyerkőc között. A nagy egy örökmozgó. Kizárt dolog, hogy akár csak 5 percig is nyugton üljön. Végül egész ügyesen sikerült megoldani mindent. A kicsi nagyon ügyesen megtanult mozogni a gipszével. Ügyesen kúszott. Megemelte a popóját, maga alá húzta a lábait, aztán előre nyúlt. Aztán kb. 6 hetesen rájött, hogy ha felhúzza a popsiját, és megemeli a gipszes lábát, annak a súlya átfordítja őt hanyatt fekvésbe. Így valamennyire megnyugodtunk, hogy feltalálja magát a kislány.

6 hét gipszkezelés után operáció következett. Átvágták, majd újra összeillesztették az Achilles-ínt. Erre azért van szükség, hogy a két lábon egyforma hosszú legyen az Achilles ín és az ugróizom. A modern eljárás szerint helyi érzéstelenítéssel végzik a műtétet, a mi dokink altatásban végezte. Így biztosabb kézzel tud dolgozni, biztosan nem mozdul bele a gyerek. Maga a művelet kb. 5 perc. Az előkészület, ami macera. Egy csütörtöki napon kellett befeküdni a kórházba. Reggel fél 8 és 8 között kellett megérkezni, bejelentkeztünk, felvették az adatokat. Vért vettek a babától. Ez volt talán a legdurvább. Próbálták a karjából, persze nem jött belőle semmi, csak ordított szerencsétlen. Mind a két karjából megpróbáltak vért venni, vagy négyszer megszúrták. Ez alatt ketten fogták le szerencsétlen apróságot. De vér egy csepp sem jött. Végül a fejéből vettek vért. Onnan rögtön sikerült. Ezután vártunk, hogy ágyat kapjunk. Az 5 órás várakozást egy játszószobában töltöttük. A várakozás alatt megrendelhettem az étkezéseket, illetve megkaptam az első ebédemet. Más gyerekek is bejöttek játszani, így tulajdonképpen kellemesen telt az idő. Délután 3-kor megkaptuk az ágyat. Egyedül voltunk a babával egy kétágyas kórteremben. Én örültem volna egy szobatársnak, kevésbé lettem volna magányos. A baba is kap külön rácsos ágyat, aminek állítható a magassága. Akik együtt szoktak aludni a babával, azok be tudják állítani a saját ágyukra egy szintre a babaágyat. A kórházban gyakorlatilag minden felszerelést adnak. A babának hálóinget, pelenkát, igény esetén tápszert, teát. Anyukának törülközőt, WC papírt, napi háromszori étkezést. Szörp, tea, gyümölcs folyamatosan elérhető a folyosón. Van hűtő, mikro. Minden információt időben elmondanak, így semmin nem aggódik az ember előre, de nem is kap sokkot.

Péntek reggel műtötték a babát. Műtét előtt 4 órával nem adhattam már tápszert, és műtét előtt 2 órával szoptathattam utoljára. Reggel 8-kor átvették tőlem a babát, begurították a műtőbe, 1 óra múlva mehettem érte. Mivel nagyon pici páciensről volt szó, az altatás ideje alatt lélegeztető gépen volt. A műtét után a megőrzőbe már bemehettem. Ide normál esetben nem mehet be látogató, de 16 év alattiakhoz 1 kísérő bemehet. Kb. 2 órás megfigyelés után visszamentünk az osztályra. A megfigyelőben is van külön rész gyerekeknek. Kellemes kis sarok, a falon mindenféle mesefigura, lógó díszek. A műtét után még 3 hétig gipszet kellett hordani.

Ez után következik a sín kezelés.

kicsi_lany_sinben.jpg(A személyes fényképért köszönet a gyermekek édesanyjának.)

Úgynevezett abdukciós sínt kapott a kislány. Két cipőcske egy fém rúddal összekötve. 2 hónapos korától 6 napos koráig napi 23 órát kell(ett volna) viselni. A dokinál még fel se fogtam. Ráadták a lábára a sínt, és jöhettünk is haza. Aztán ahogy hazajöttünk, eljött a szoptatás ideje. Nagyjából képtelenség volt olyan pózt találni, amiben tudtam volna szoptatni. Pedig már végre kezdtünk belerázódni, és akkor jön ez a hülyeség. Levettem a gyerek lábáról a kínzóeszközt, és bevágtam a sarokba, hogy ezzel a szarral nem lehet szoptatni. Aztán megpróbáltam újra ráadni, mert hát mégiscsak kéne. A gyerek visítva ordított, kapálódzott, tiltakozott. Újra bevágtam a sarokba, hogy én nem fogom ezzel kínozni se a gyereket, se magamat. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, hogy hogy lehet ilyen szadista módszert gyógyításnak nevezni. Hazaért a férjem, én addigra teljesen kész voltam. A kicsi üvöltött, a nagy szétszedte a lakást, én meg ültem a káosz kellős közepén és zokogtam. Meglátta a férjem az eszközt. Az első reakciója az volt, hogy szó se lehet róla, ez kínzóeszköz.

Másnapra megnyugodtunk. Túléltük mind a ketten a szülést, születést. Végigcsináltuk a gipsz kezelést. Túl vagyunk a műtéten. Nehogy már egy rohadt fémdarab álljon a gyógyulás útjába. Megbeszéltem a kislánnyal, hogy mi bizony klassz csajok vagyunk, és megoldjuk ezt a sín kérdést. Elkezdtem lassan ráadni. Először csak a bal lábára. Az a kritikus láb. Már maga a cipőcske se lehet valami kényelmes, hiszen a túl magas rüsztöt lenyomja. Lassan, de biztosan ráküzdöttem a bal lábra a cipőt. Pihenő. Megszeretgettem, magamhoz öleltem. A nehezén túl vagyunk. Ráadtam a jobb lábára is. Ez simán ment. Ismét pihenés, szeretgetés. Majd feladtam az összekötő elemet is. Szoptatáshoz levettem az összekötő elemet (psszt, ez titok, igazából nem lett volna szabad, de csak így tudtam megoldani). A férjemnek is mondtam, hogy barátkozzon meg a szerkezettel, közel sem annyira tragikus, mint amilyennek tűnik. Kértem, hogy ne hívjuk többé kínzóeszköznek. Így a sínre ráragadt a "szerkentyű" név.

Kb.3 hónapig nagyon szépen tudta hordani a sínt a kicsi. Megtanult vele kúszni, megfordulni, hintáztatni magát a babahordozóban. Aztán a negyedik hónapban elkezdte őt zavarni, és megtanult kibújni belőle. Innentől egy szélmalomharc ez a sín dolog. 6 hónapos korától csak éjszaka kellene hordani a sínt. Kezdetben egész jól működött, aztán megtanult félálomban is kibújni a szerkezetből. Másfél éves korára ott tartottunk, hogy hosszabb ideig tartott ráadni a szerkezetet, mint ahogy ő lekapta magáról. Most júliusban voltunk kontrollon, akkor felírtak egy másik fajta sínt. Csak az egyik lába lesz korlátozva, az viszont lábfejtől combközépig. Augusztus végén vettek hozzá mintát, elvileg már kész kéne lennie. Fel kell majd hívnom a segédeszközöst, hogy mi a helyzet.

Ezzel párhuzamosan kb. 1 éve elkezdtük a gyógytornát. Sikerült gyermekgyógytornászt találnom. 6*45 percet írt fel a doki. A harmadik alkalom után kb.hazaküldött minket a gyógytornász, hogy kezelhetetlen a lányom. Nem maradt meg egy helyben, folyton elrohangált. Sehogyan sem lehetett lefoglalni, mindig elrohant. Azt mondta a gyógytornász, hogy ő még dongalábbal született gyereket nem látott ennyit rohanni. Teljesen úgy viselkedett, mint egy egészséges gyerek. Csak éppen a bal lábfeje befelé csámpás. Megtanultam a gyakorlatokat, amiket a gyógytornász is csinált. Abban maradtunk, hogy csináljuk otthon, és 1 év múlva, ha kicsit érettebb lesz a kislány, megpróbáljuk újra a terápiát. Illetve ha rosszabbodna a helyzet, akkor jelentkezzünk. 45 percért fizetek 56 eurot, és a 45 percből ha 5 percet lehetett dolgozni a gyerekkel, akkor már jó volt. Ennek így nem volt értelme. Júliusban voltunk kontrollon. Ekkor felírt az orvos újabb 6 alkalom gyógytornát. Bár csináltuk itthon, rosszabbodott a kislány lába. A bal lábfej egyre csámpásabb lett. Szeptemberben kezdtük el újra a 6 alkalmas terápiát. Az első alkalom nagyon gáz volt, nem nagyon hagyta a kislány, hogy masszírozzák. Mondtam a gyógytornásznak, hogy nyugodtan legyen kicsit szigorúbb, nem baj, ha sír a gyerek. Kell neki a kezelés és kész. A második alkalommal megpróbáltuk, hogy kimentem a teremből, és az öltözőben vártam. Furcsa módon sokkal jobban együttműködött a gyerek. Harmadik alkalommal már egyáltalán nem mentem be, a kicsilány végigült 40 percet a gyógytornász ölében, és hagyta, hogy masszírozzák a lábát. Az utolsó 5 percre elfáradt, akkor már nem akarta engedni.
Most ott tartunk, hogy még van 3 alkalom a terápiából, de itthon is csinálni kell a gyakorlatokat. A gyerek lába jól működik, de még mindig csámpás. Összességében azt mondanám a sorstársaknak, hogy NEM OLYAN ROSSZ, MINT AMILYENNEK LÁTSZIK. A gyerekek hihetetlenül rugalmasak. Őket nem akadályozza a mozgásban, hogy össze van kötözve a lábuk. ;)

Hasznos információ lehet még, hogy a kezelő ortopéd orvosunk Dr. Thomas Fingernagel, illetve kitanulta a gyerekek kezelését egy Dr. Ulmann nevű orvos is. Mind a ketten nagyon kedvesek, és értenek a dolgukhoz. Gyógytornára Schleissheimbe járunk, a Spielraum nevű praxisba. A gyógytornászunk Elizabeth Lutz. Csak ajánlani tudom. Ő is egy tündéri hölgy, nagyon szép a praxisa, masszírozás közben játszik a gyerekekkel. A segédeszközösünk a Falkensammer Sattledtben."

Ha kérdésetek van a fenti cikkel kapcsolatban, vagy ti is megosztanátok történeteteket, szülésről, gyereknevelésről, egy gyermekbetegségről, vagy boldogságotokról, mely segítő és inspiráló lehet más szülőknek, írjatok a manohaz.wels@gmail.com címre. Örömmel fogjuk olvasni és továbbadni.

A bejegyzés trackback címe:

https://welsimanohaz.blog.hu/api/trackback/id/tr9113635770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.